A síelés története

A sízés nagyjából 5000 éves múltra tekint vissza. Az első bizonyíték a síléc létezésére a norvégiai Rodoy mellett 1929-ben felfedezett 4500-5000 éves sziklarajz, ami egy síléceken álló embert ábrázol, egy bottal a kezében. A legrégebbi síléc, amit megtaláltak, nagyjából 4500 éves, és egy svédországi mocsárból került elő. Ez az úgynevezett Hoting-sí. (1-2. számú melléklet) Korát pollenanalízissel állapították meg, hossza 110 cm, szélessége 10 cm, vastagsága pedig 1 cm, természetesen fából készült. 

A sí kialakulásának legfőbb oka, hogy a mély hóval borított, illetve mocsaras területeken meg akarták könnyíteni a mozgásukat az emberek, aminek elsősorban a hatékonyabb vadászat miatt volt nagy jelentősége. Rájöttek, hogy ha megnövelik a cipőjük felületét, akkor sokkal gyorsabban tudnak haladni, mert kevésbé süllyednek be a hóba vagy a mocsárba. Később ezt a hótalpat fejlesztették tovább, nádat kötöttek rá és a talpat teljesen befedték nyersbőrrel. Aztán a hosszát is növelték, így már nem csak lépni, hanem csúszni is lehetett vele. 
Írásos emlékek is maradtak fenn a sízés kezdeteiről, 770 körül például Paulus Diakonus a lappföldi lakosokat „Sikló Finneknek” nevezte el. Az északi népek regéi, legendái között is megtalálhatóak a síeléshez kapcsolódó történetek. Maga az elnevezés az ősi norvég skid szóból származhat, ami fadarabot, falécet jelent.

A sízés, mint sportos időtöltés ennél sokkal fiatalabb „találmány”, a XVIII. században kezdett elterjedni. Az első síversenyt a feljegyzések szerint az 1700-as évek közepén rendezték svéd és norvég határőrök között, ami inkább a biatlonra hasonlíthatott, mert sífutásból és céllövészetből állt. 1843-at említik a feljegyzések az első civil síverseny időpontjaként, a helyszín szintén Norvégia, Tromsö városa. Egészen a 19. század végéig Norvégiához köthető a sífejlődés összes fontos állomása – 1877-ben megalakult az első síklub Oslóban, majd szépen sorban megalakultak az első síiskolák, megjelentek az első sízéssel foglalkozó szakkönyvek. A „hobbi sízés” lassan meghódította a világ többi havas országát is. 
Érdekes módon Szlovénia sok tekintetben még a norvégokat is megelőzte. Valvasor nevű utazó már a XVII. században arról számolt be útleírásában, hogy a szlovénok „kígyószerűen csúsztak le a meredek hegyoldalakon, az akadályokat pedig kikerülték, vagy átugrották”. Ezek szerint ők voltak Közép-Európa első síelői.

A mai alpesi sízés gyökereit Közép-Európában, egészen pontosan Ausztriában kell keresnünk. Mivel az Alpok hegyei lényegesen eltérnek az északi országok terepviszonyaitól, itt egészen másfajta felszerelésre, és technikára volt szükség ahhoz, hogy élvezhető legyen a sízés. Az alpesi stílus első jegyeit egy lilienfeldi földbirtokos, Mathias Zdarsky találta ki. Eleinte még 220-230 centis léceket használt, és egy 2-3 méter hosszú botot, később lerövidítette a léceket. Az igazi találmánya azonban a lilienfeldi kötés volt! A síre egy fémplatnit tett, a cipőt oldalról bőrszíj tartotta, ami jelentősen megkönnyítette a lécek kormányzását, és a fékezést. Ez óriási előrelépést jelentett, ugyanis a korábbi, norvég kötésekből oldalirányban ki lehetett lépni. 
1940-ben halt meg Zdarsky, még 84 éves korában is aktívan síelt, pedig karrierje során 80 (!) csontja tört el – az azóta eltelt évtizedek azt bizonyítják, hogy megérte… 
Zdarsky kortársa, a bregenzi születésű Bilgeri őrnagy vezette be a két rövidbotos technikát, és a sarkakat jobban rögzítő síkötést. A 20-as években Hannes Schneider fektette le az úgynevezett Alberg-technikát, amit a modern alpesi sízés alapjának tekinthetünk, és ugyancsak a 20-as években az angol Alfred Lunn a kapuk közötti sízés kitalálásával lerakta a mai alpesi versenysportok alapjait. 

1924. február 2-án megalakult a Nemzetközi Sí Szövetség, a franciaországi Chamonix-ben, méghozzá az első Téli Olimpia idején. Ma már 107 nemzeti szövetség tagja a FIS-nek, köztük természetesen a magyar is, amelyik már az alapítók között is szerepelt.

Abban az időben, vagyis jó 80-85 évvel ezelőtt az alpesi sízés még a kiváltságosok különös hobbijának, úri passziónak számított. Nagyjából féltucat alpesi üdülőhelyen hódolhattak a szenvedélyüknek a bátor vállalkozók, ahol néhány fogadó vagy kocsma szolgálta ki őket. Ezekből a kis hegyi falvakból nőtte ki magát mára a sízés a világ egyik legnépszerűbb szabadidősportjává, és legjövedelmezőbb iparágává.

A század második felétől „járványként” terjedt el világszerte a szabadidős sízés. Egyúttal az idegenforgalom egyik legjelentősebb tényezőjévé vált a síüdülés, vagy másként síturizmus. Évről – évre egyre modernebb körülmények között síelhetünk Alaszkától Chilén át egész Spanyolország mediterrán partjáig, vagy éppen Közép-Ázsia, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland hegységeiig. És akkor még a különlegességekről, Dél-Afrikáról, Libanonról, Indiáról, Marokkóról, Kazahsztánról vagy Dubairól nem is beszéltünk. Vannak olyan országok, ahol a nemzeti jövedelem meghatározó része a téli turizmusból, a sízésből származik, ilyen Chile, Argentína, Svájc, Ausztria, Franciaország, Olaszország és Japán is. Nem valószínű, hogy az alpesi sízés felfedezői álmodni mertek volna ilyen robbanásszerű fejlődésről. Márpedig a fejlődés folyamatos az egész világon, és az elmúlt néhány évben már Magyarországon is elkezdődött valami.